|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 8 találat | lapozás: 1-8 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: King, Martin Luther 2008. augusztus 9.A Budapestre menekült erdélyiek 1988 tavaszától minden pénteken a rákosszentmihályi-sashalmi református templomban találkozhattak. Kétszázan is elfértek a tágas halljában. Vegyes társaság gyűlt össze: vakmerő határátlépők, óvatos turisták, sápadt betegek, megkeseredett apák. Istentisztelet előtt megkezdődött a külföldiek regisztrációja, majd a tájékozódás, ismerkedés, használtruha- és használtkönyv-válogatás. Karitatív csoportok aktivistái kínáltak lelki segélyt, némi pénzmagot, szálláshely- információt, munkahelyről szóló tájékoztatót. A lelkészek közül egy ötvenöt körülinek látszó férfi tűnt ki, Németh Géza főember lehet, hiszen a leghosszabb, legparázslóbb beszédeket ő mondta, a menekülteket leginkább ő mozgatta meg, a többiek. Pánczél Tivadar, a helyi lelkész segítette munkáját. Néhány hét múlva aztán elhűlve hallották, hogy Németh Géza nem főnök, nem is igazi pap, mert valamikor kegyvesztett lett, a kommunista hatalom elvonta lelkészi jogait, de már majdhogynem megbocsátottak neki, hiszen megbízták a drogosok, hajléktalanok istápolásával. Az erdélyi menekültek is megismerhették Németh Géza Csaba utcai pince-imaházát. A családegyesítésnek legaktívabb szószólója szintén Németh Géza lett, mindent megpróbált, egy külföldi, civil szervezet támogatásával, 1988 nyarán az Egyesült Államokba utazott, ahol elérte, hogy május 24-én, Washingtonban meghallgassa őt a Kongresszus Emberi Jogi Bizottsága, és átvegyék tőle az erdélyi családok integrációját sürgető kérelmet, melyet kétszáz menekülttel íratott alá. Az csak lassan derült ki, sokáig miért nem volt "igazi" pap: valamikor 1971-ben, szolgálati helyén, Érden, engedély nélkül építtetni kezdett új templomát Martin Luther Kingről nevezte el, de az Állami Egyházügyi Hivatal és a püspökség mindehhez nem járult hozzá, majd a lelkészt az engedetlensége miatt eltiltották hivatásának gyakorlásától. Németh Géza a rákosszentmihályi templom és a Csaba utcai mély-imaterem mellett még két helyszínen, két állandó helyen foglalkozott a többnyire illegális bevándorlókkal: a Thököly úti lakás-irodájában, melynek falait erdélyi festők olajképei, akvarelljei díszítették, és a szilasligeti nyaralójában, amelyet hétvégeken rendezvényházzá változtatott. Csapatának vállalkozó szellemű tagjait 1988 nyarán elvitte Fonyba, ahol lelkészbarátjának udvarán ütöttek tábort, onnan Vizsolyba buszoztatta őket, hogy megmutassa a Károli Gáspár-féle első magyar nyelvű Bibliát. Ez a kezdetét jelentette az elkövetkező ún. vidéki konferenciáknak. Megesett, hogy elhanyagolt zsidó temető takarítására küldte követőit; amikor pusztító földrengés rázta meg Örményországot, gyűjtést rendezett, majd a perselypénzt két férfi vitte a Népköztársaság útjára, a szovjet nagykövetség és konzulátus épületébe. Németh Géza prédikációinak néhány jellegzetes mondatát évtizedek múltán is fel tudja idézni Kibédi Varga Sándor. Kijelentette például: "Mivel sokan próbálnak segíteni rajtatok, remélem, senki nem megy innét Nyugatra. Ha kinyílnak a határok, akkor sem. Azt mondom Isten előtt, hogy ne legyen neked szerencséd, ha ezt a nemzetet mégis elhagyod. " Többször kifejtette, a menekültek fogják megmenteni a bűnös budapesti társadalmat, éspedig azért, mert nincs olyan erdélyi ember, aki azt merné mondani: nincs Isten. (Részlet a Magyarország felfedezése sorozat számára készült Menekültek című szociográfiából.) /Kibédi Varga Sándor: Ha nemzeted mégis elhagyod… = Népújság (Marosvásárhely), aug. 9./2009. december 16.A magyarság összetartozásának úgy kell kifejeződnie, hogy egyaránt vessen számot a valóságos helyzettel, a magyarság többközpontúvá válásával, az egyes nemzetrészek önálló fejlődésével, az Európai Unió lehetőségeivel, ugyanakkor megmaradjon a nemzet egysége – fejtette ki Sólyom László államfő a temesvári emlékév alkalmából felolvasott üzenetében. 1989-ben a kommunizmustól való megszabadulás közel hozta egymáshoz Kelet-Közép-Európa népeit és országait. A megnyert szabadsággal élni kell – vallja az államfő, feltéve a kérdést: vajon helyesen éltünk-e vele? Ceausescu diktatúrája a félelemre és a megosztásra épített, az általános félelmet a forradalom elűzte, bátorságot öntött a szívekbe, a hadsereg is hamar átállt a felkelők oldalára. A megosztás azonban erősnek bizonyult – írta Sólyom László, utalva arra, hogy a diktatúra a magyaroknak az ellenség szerepét szánta. „Megtapasztalhattuk, hogy ennek kárát sokkal nehezebb orvosolni, mint a félelmet. Pedig 1989 igazolta, hogy a romániai magyarság szülőföldjéért áldozatra kész közösség, akkor és ott, a forradalom pillanataiban, románok és magyarok közös küzdelmében ez nem is volt kérdés” – áll a magyar államfő üzenetében. Martin Luther Kinghez hasonlította Tőkés Lászlót Mark Gitenstein, az Amerikai Egyesült Államok romániai nagykövete. „Még sok tennivaló akad itt, Romániában, amíg ténylegesen is befejeződik a forradalom” – fogalmazott Gitenstein. /Sólyom: maradjon meg a nemzet egysége. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 16./2012. március 16.Március 15. – ünnep a kampány jegyébenTöbbnyire külön emlékeztek az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kitörésére csütörtökön az erdélyi magyar politikai alakulatok, a legtöbb városban két-három rendezvény is volt, egyedül Sepsiszentgyörgyön mellőzték a politikát az önkormányzat által szervezett ünnepségről. Kolozsváron kampányízűre sikeredett az amúgy közös ünnep, az ifjúsági szervezetek képviselőinek az ünnepi beszédét cenzúrázták. Csíkszeredában felvonták a székely zászlót, Marosvásárhelyen három ünnepi rendezvényt is tartottak. Kolozsvári hagyomány. A kincses város magyarsága idén is felvonulással emlékezett meg az 1848–49-es szabadságharc kirobbanásáról Kampányízű ünnep Kolozsváron Kampányízűre sikeredett Kolozsváron a csütörtöki ünnepi megemlékezés, annak ellenére, hogy a romániai magyar pártok elöljárói látszólag nagy egyetértésben vettek részt a közös ünneplésen a különböző civil szervezetek képviselőivel és az egyszerűen ünnepelni akaró kolozsvári magyarokkal együtt. Míg az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) aktivistái kokárdákat osztogattak egy névjegykártya méretű papírlapra tűzve, amelyen az EMNP neve és jelképe szerepelt, addig az RMDSZ szimpatizánsai „tulipános” szórólapokat adtak át a résztvevőknek. Az egykori Biasini Szálloda előtt felállított színpadra a román és a magyar nemzeti lobogó mellé az RMDSZ zászlóját tűzték ki. Noha a megemlékezést ezúttal semmi nem zavarta meg, az ünnepséget követően a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) és az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) szervezete, valamint a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ) képviselői a helyszínen rögtönzött sajtótájékoztató keretében közölték: az RMDSZ a Kolozs Megyei Ifjúsági Fórum (Kifor) révén cenzúrázta az eseményt szervező ifjúsági szervezetek közös ünnepi beszédének szövegét. Bozsó Imre Lehel, a MIT elnöke elmondta: a Kifor az utolsó pillanatban vétózta meg a többi ifjúsági szervezet által elfogadott szövegtervezetet, mivel egyes részleteit vállalhatatlannak tartották. Az eredeti szövegben szereplő két kifogásolt bekezdésben többek közt az „elegünk van a diktatúrában szocializálódott és kitanult politikusok korrupt magatartásából: rendet és tisztességes érdekképviseletet akarunk a közélet minden területén” mondat olvasható. A KMDSZ a rendezvényt követően közleményt juttatott el a sajtóhoz, melyben a szervezet sajnálatát fejezi ki amiatt, hogy egyesek továbbra is a politikai kommunikációra használják a nemzeti ünnepet. Közleményt adott ki később a cenzúrázással vádolt Kifor is, melyben a szervezet közli: szerdán az országos ifjúsági szervezetek képviselői együtt ültek tárgyalóasztalhoz, és egy közös szöveggel, az együtt ünneplés forgatókönyvével álltak fel onnan, az elképzelés azonban meghiúsult. „Mindannyian egyetértettünk az ünnep tiszteletben tartásában és politikamentesítésében, azonban ma délben, két órával a megemlékezés kezdete előtt arról értesítettek minket, hogy a megbeszéltek egy éjszaka alatt érvényüket veszítették. Az ünnepségen pedig a békés, közös gondolkodás helyett már vádakkal találtuk szemben magunkat. Minderre csak egy kérdés maradt megválaszolatlanul bennünk, melyet a meghiúsított közös tervek margójára fel kell tennünk az egyeztetéseken jelen levő ifjúsági vezetőkhöz: kinek az utasítására gondoltátok meg magatokat?” – teszi fel a kérdést a közleményében a Kifor. Az ünnepi megemlékezés menete egyébként a korábbi években megszokott forgatókönyv szerint zajlott, az ünnepre készülő magyarok a Protestáns Teológiai Intézet előterében gyülekeztek, majd 1848-as forradalmi nótákat énekelve a Főtérre vonultak, hogy részt vegyenek a Szent Mihály- templomban az ökumenikus ünnepi istentiszteleten. A kezdetben néhány száz főt számláló, majd mintegy ezer főre duzzadt tömeg a volt Biasini Szállóhoz vonult, ahol a hivatalos ünnepi beszédeket követően megkoszorúzták Petőfi Sándor emléktábláját. Számos magyar és román elöljáró és hivatalosság szólalt fel. Máté András, a Kolozs megyei RMDSZ elnöke az egység és az összefogás fontosságára hívta fel a figyelmet. „Egységesnek, okosnak és kitartónak kell lennie Gábor Áron népének” – fogalmazott. Gergely Balázs, az EMNP alelnöke arról beszélt: ma csendes, nyugodt forradalmat élünk meg a sokkal kifinomultabb zsarnokság ellenében, ugyanakkor felszólította Radu Moisin ideiglenes polgármestert: mandátuma végéig helyezze ki a magyar helységnévtáblákat. Kelemen Hunor: a válság nem kezdheti ki a hitünket Jólétet, biztonságot, szabadságot, a törvények előtti egyenlőséget akar 2012-ben a magyar nemzet – mondta március 15-i ünnepi beszédében Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke Szatmárnémetiben, a Petőfi-szobornál. „Meg kell őriznünk eddig elért eredményeinket, a jövőnkért viszont csakis mi magunk vagyunk felelősek” – hangsúlyozta, hozzátéve, hogy a gazdasági válság nem szabad kikezdje a hitünket. „A változás szelei elé vitorlákat kell húznunk” – jelentette ki Kelemen, aki szerint van magyar jövő Erdélyben annak ellenére, hogy létszámunkban fogytunk, mivel arányaiban nem csökkent a romániai magyarság. Szűcs Zoltán, a kolozsvári magyar külképviselet konzulja felolvasta Orbán Viktor magyar miniszterelnök ünnepi üzenetét. Kereskényi Gábor, a szövetség szatmárnémeti szervezetének elnöke kifejtette: a széthúzás a reformkor óta jelen van társadalmunkban, mely hol a kuruc-labanc, hol a konzervatív-liberális ellentét formájában jelentkezett, és csak kivételes alkalmakkor volt egységes a nemzet, például az 1848-as szabadságharc idején. Megelőlegezte, hogy a Magyarországról támogatott ellenzék a kampányban uszítani fog a megosztásra törekedve, a szlovákiai választások eredményeit nem emlegeti majd, megoldási javaslatokkal azonban nem áll majd elő a magyarság problémáit illetően. A Magyar Polgári Párt megyei szervezete szintén az RMDSZ rendezvényén koszorúzott, míg az Erdélyi Magyar Néppárt Szatmár megyei, illetve szatmárnémeti szervezete a megyeszékhely szomszédságában lévő Lázári község ünnepségén vett részt. Felvonták a székely zászlót Csíkszeredában A székely zászló felvonásával kezdődött a március 15-i rendezvény Csíkszeredában, a megyeháza előtti téren, a kék-arany lobogót harmadik alkalommal vonták fel. „A közösségi akarat érvényesítésének jelképe ez a zászló” – hangsúlyozta beszédében Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök. Székelykeresztúron székely kaput avattak a Gyárfás-kúriánál, ahol Petőfi Sándor utolsó estéjét töltötte, majd megkoszorúzták a költő szobrát. Szászfalvi László egyházi, nemzetiségi és civil ügyekért felelős államtitkár elmondta: el kell érni, hogy minden magyarlakta településen érezhető legyen: Magyarország felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért. „Nagyon fontos a történelmi egyházaink kiállása, és az a nemzetmegtartó tevékenység, ami az erdélyi magyarság megmaradásának záloga: e szolgálatukról soha nem mondhatunk le” – mondta Szászfalvi László. Három ünnepi rendezvényt is tartottak Vásárhelyen Csalódottan távozhatott Marosvásárhelyről a bukaresti „sajtóhad”, amely a botrány reményében már napokkal ezelőtt ellepte a várost. A központi hírcsatornák tudósítói arra számítottak, hogy Vásárhely magyarsága válaszolni készül az orvosi egyetem „kettészakítása” ellen tüntető román diákoknak. Ehhez képest az ünneplő tömeg – függetlenül attól, hogy melyik emlékműnél és melyik párt rendezvényén rótta le kegyeletét – ezúttal is példamutatóan viselkedett. „Vásárhelyen nem kell etnikai zavargásoktól tartani, ezek csak egyesek fejében léteznek” – nyilatkozta lapunknak Valentin Bretfelean helyi rendőrfőnök, aki végigkísérte az eseményeket. A legtöbben, mintegy háromezren, idén is az RMDSZ postaréti rendezvényén gyűltek össze, ahol többek között Markó Béla szólt az ünneplőkhöz. Beszédében nemcsak 1848-as szabadságharcot, hanem az orvosi egyetemért való küzdelmet is érintette. „Nem lehet minket elhallgattatni. Nem lehet belénk fojtani a szót. Nem lehet minket albérlőnek tekinteni saját városunkban, Marosvásárhelyen, saját szülőföldünkön, Erdélyben. Nem vagyunk albérlők, hanem teljes jogú társtulajdonosai vagyunk ma is ennek a földnek, együtt a románokkal, együtt mindazokkal, akik itt élnek. Kiharcoltuk, hogy a törvény a mi oldalunkon álljon, bármilyen nehezen is ment, de sikerült. Már az is nagy dolog lenne, ha minden ártó szándék dacára megmaradtunk volna, de ez nem elég, és nem is csak ennyi történt” – hangsúlyozta Markó. Emlékeztetett arra az időszakra, amikor a román társadalom a történelem és a földrajz anyanyelven való oktatása ellen hőbörgött, majd a Bolyai Farkas Gimnázium visszamagyarosítása ellen tiltakozott. Míg a továbbiakban Markó a megosztottság és a többi magyar párt ellen emelt szót, a Székely vértanúk emlékoszlopánál megjelent magyar polgári pártiak egy hatalmas, „Előválasztást!” feliratú molinót függesztettek ki. Ezt hangoztatta a Petőfi-szobor előtt Benedek Imre, a polgári alakulat polgármesterjelöltje is, illetve a szórólapokat osztogató önkéntesek. Ugyanitt ünnepelt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, valamint a néppárt is – egy későbbi időpontban. Beszédében Balog Zoltán, Magyarország társadalmi felzárkózásért felelős államtitkára Batthyány Lajos 1848-as, máig érvényes üzenetét olvasta fel, majd Papp Előd, az EMNP alelnökének javaslatára az RMDSZ csúcsvezetőinek is üzent. „Papp Előd szerint minden egyes magyar politikusnak részt kellene vennie legalább egy állampolgársági eskütételen. Ez így is van, de én azt mondom, hogy minden egyes erdélyi magyar politikusnak is részt kellene vennie a honosítási ünnepélyen. Akinek ilyenkor nem dobban meg a szíve, az nem alkalmas a magyarság hiteles érdekképviseletére” – mondta Balog Zoltán. Március 15. idén nem csak a politikusokról szólt. Az EMNT a várban megnyitotta a Pilvax Kávéházat, ahol kokárdakészítésre, a 12 pontnak régi nyomdagépen történő kinyomtatására nyílt alkalom. Gyerekeknek rajzversenyt szerveztek, majd ’48-as dalokat oktattak, és magyaros ruhákat mutattak be. Sebestyén Aba színművész és barátai alkalomhoz illő előadással készültek. Este az Erdélyi Magyar Ifjak szerveztek fáklyás felvonulást Petőfi szobrától a Székely vértanúk emlékoszlopáig. Nyárádszeredában felavatták a helybéli ’48-as szabadságharcos Deák Farkas mellszobrát. Toró T. Tibor kiállt az autonómiáért A nemzeti ünnepen önvizsgálatot kell tartani: ment-e elébb az autonómia, a magyar szabadság ügye – jelentette ki Zilahon Toró T. Tibor, az EMNP elnöke. A Wesselényi-szobor előtti ünnepségen Toró kijelentette, ma is érvényesek a 164 évvel ezelőtti jelszavak. Az „Esélyt és szabadságot Erdélynek!” jelszó kapcsán arra figyelmeztetett, ma Erdély esélye a régiók és a nemzeti közösségek Európájában van. „Erdély és népeinek szabadsága annak a függvénye, sikerül-e a tudatokban lebontani a homogén román nemzetállami szemléletet” – vélekedett. Az „Esélyt és szabadságot az erdélyi magyaroknak!” jelszó kapcsán arra figyelmeztetett, a magyar szabadság ma Erdélyben a különböző autonómiaformákat jelenti. „Nem ülhetünk nyugton, amíg ennek közjogi kereteit nem teremtettük meg, nem fogadtattuk el a többséggel, nem építettük ki intézményeit, és nem választottuk meg közülünk elöljáróit” – mondta. Toró szerint a nemzeti ünnepen emlékeztetni kell az elöljárókat, hogy a mandátumot az autonómia kivívására „és nem saját kis ügyeik intézésére” kapták. „Ha nincs hitük és erejük a további csatákhoz, legalább ne állják el az utat a fiatalok, korunk márciusi ifjai előtt” – szögezte le. Egymást hibáztatják Váradon Az egység, az együtt ünneplés hiánya miatt emelte fel szavát a két különböző időpontban megtartott megemlékezésen Tőkés László, az EMNT elnöke, illetve Szabó Ödön, a Bihar megyei RMDSZ-szervezet ügyvezető elnöke Nagyváradon, az 1848-as forradalom mártír jegyzőjének, Szacsvay Imrének a szobra előtt. Mindketten a politikai ellenfelet látták felelősnek a megosztottságért. „Azokra az időkre emlékezteti a mai helyzet, amikor még nem volt szabad március 15-ét ünnepelni” – jelentette ki Tőkés László, arra utalva, hogy az országnak csak néhány városában ünnepel együtt az RMDSZ az EMNT-vel és az EMNP-vel. Az EMNT elnöke azt mondta, örül, hogy például Kolozsváron és a Székelyföldön nem jellemző a megosztottság a nemzeti ünnepen, ám azt érthetőnek tartja, hogy Magyarországon nem emlékezik közösen Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc – hiszen, mint mondja, egyikük forradalmár, a másik pedig ellenforradalmár. A Krónika cikkére hivatkozva megdöbbenését fejezte ki amiatt, hogy „a hivatalos érdekképviselet részéről hivatalos döntés született, hogy nem ünnepelnek együtt senkivel”. Szabó Ödön az RMDSZ rendezvényén kijelentette: Nagyváradon nem az egység ünnepe március 15. „Miért akarják egyesek szétszakítani ezt az ünnepet? Ugyanaz az ember, aki 1989-ben egységet teremtett, később püspökként belehajszolta először egyházát, majd most politikai barátait a külön útba, a külön ünnepségbe” – fogalmazott az ügyvezető, nyilvánvalóan Tőkés Lászlóra célozva. Felháborodással kommentálta azt a tényt is, hogy a nemzeti ünnep előtti napon valakik a bihari RMDSZ-szervezet vezetőit ábrázoló, karikatúraszerű képeket szórtak szét a városban, a cetlik hátára pedig az érintettek vagyonáról szóló adatokat írtak. „Vajon azok a fiatalok, akik karikatúrás mocsokkal szórják tele a várost, ők méltók a márciusi ifjakhoz?” – tette fel a kérdést. Ironikusan megjegyezte: „biztos benne, hogy Tőkés László nem is tudott” a lejárató szórólapokról. Felháborodott a szórólapokon Raed Arafat egészségügyi államtitkár is, akinek a neve a Cseke Attila bihari szenátorról, korábbi egészségügyi miniszterről szóló lap hátoldalán jelenik meg egy mondat erejéig. A szórólap szerint Cseke felelős egyebek közt a vizitdíjért, s „januárban ennek eredményeképpen rúgták ki Raed Arafatot, a romániai sürgősségi szolgálat megteremtőjét”. Arafat közleményben határolódott el mindenféle politikai játszmától. Politikamentes ünnep Sepsiszentgyörgyön Pozitív kicsengésű, politikamentes rendezvényen vett részt az a közel hatezer sepsiszentgyörgyi, aki a város főterén ünnepelte a magyar forradalom és szabadságharc 164. évfordulóját. Az ünnepség a rétyi Kováts András Fúvószenekar, a Kovács Sándor Cserkészcsapat zászlósai és a 11-es Székely Huszárezred hagyományőrzőinek felvonulásával kezdődött. Antal Árpád polgármester Martin Luther King I have a dream – Van egy álmom című híres beszédére utalt ünnepi szónoklatában. „Nekem is van egy álmom: legyen egy erős, virágzó, gazdag Székelyföld, amely meg tud állni a lábán, mert megtartjuk mi, a lakói. Én egy olyan Székelyföldet álmodom, mely biztonságos otthon az itt élőknek, ahol őrizni tudjuk hagyományainkat, értékeinket, kultúránkat, mindent, ami minket magyarokat székelyekké tesz” – hangsúlyozta. Eljön az a nap, amikor a szétszabdalt Székelyföld egyesül, és beteljesül az évszázados álom, hogy újra együtt legyünk mindannyian, és ebben nem engedünk a ’48-ból, fogalmazott ünnepi beszédében az elöljáró. A polgármesteren kívül beszédet csak Albert-Nagy Ákos egyetemi hallgató, az ifjúsági szónokverseny győztese mondott, majd Füzes Oszkárné Bajtai Erzsébet, Magyarország bukaresti nagykövetének a felesége olvasta fel Orbán Viktor magyar miniszterelnök üzenetét. Valamennyi magyar párt képviselője felszólalt Kézdivásárhelyen Kézdivásárhelyen közel négyezer fős tömeg volt kíváncsi a Gábor Áron téri színpompás, hagyományos felvonulásra, az ünnepi szónoklatok alatt azonban megcsappant az érdeklődök száma, szinte kiürült a tér. A céhek városának főterén mindenik magyar párt és szervezet képviselője felszólalt, az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt képviselői külön csoportokban álltak. Az ünnepséget Rácz Károly polgármester nyitotta meg, aki az autonómia kiharcolását sürgette. Johann Taierling, az Erdély Magyar Néppárt kézdivásárhelyi alelnöke arról beszélt, az érdek mentén kötött szövetségek újabb érdeket szülnek, ezért inkább a közös értékeink mentén kellene összefogni. Bokor Tibor kézdi-orbaiszéki RMDSZ-es szenátor arra hívta fel a figyelmet, hogy az ünneplés után álmodni és cselekedni kell. Bíró Levente, a Székely Nemzeti Tanács helyi elnöke az erdélyi összefogás szükségességéről szólt. Az ünnepségen a díszvendég, Szász Jenő MPP-elnök szólalt fel utolsónak, bemutatta a forradalmi idők árulóit, majd párhuzamot vont közöttük és a „bukaresti árulók, árulások” között. Szucher Ervin, Nagy Orsolya, Kiss Előd-Gergely, Bíró Blanka Krónika (Kolozsvár) 2014. május 15.Hátizsákos rendszerváltásAz erdélyi menekültek megsegítését célzó misszió révén a kommunista világrend összeomlását is siettette az 1990-ben önálló egyházként bejegyzett budapesti székhelyű Erdélyi Gyülekezet. A hősi időkről és az új kihívásokról beszélgettünk Zalatnay Istvánnal, a gyülekezet vezető lelkészével. – A bejáratnál kiadó raktárfelületet hirdető felirat. Gazdálkodási szempontok alapján vagy szűkíti tevékenységét az Erdélyi Gyülekezet? – Utóbbiról nincs szó, de az idők kétségtelenül változtak 1992 óta, amikor a gyülekezet megkapta ezt a katonai létesítményt. Annak idején Németh Géza, a gyülekezet lelkipásztora két lehetőség közül választhatott – a másik Szentendre határában –, de ez a városközpont és metróközeli terület volt a jó döntés. – Milyen szempontok szerint választottak akkoriban? – Annak idején Németh Géza jó érzékkel és következetességgel képviselte azt az álláspontot, hogy a határon kívüli magyarok ne jöjjenek el otthonról, de ha már úgy döntenek, az egyháznak kötelessége segíteni rajtuk. Ez érvényes volt 1990-ig, utána viszont jogosan merült fel a kérdés: van-e ennek a továbbiakban létjogosultsága? A gyülekezet életében hatalmas váltás volt, amikor a rendszerváltás pillanatától lényegében megszűnt a korábbi menekültmisszió. Kiderült azonban, hogy a sok ezer menekült egy része az új körülmények között is szeretne együtt maradni gyülekezeti közösségként. Megfogalmazódott, hogy azoknak az embereknek, akik életük határhelyzeteiben keresztyén hitből fakadó segítőkészséget tapasztaltak meg, életkörülményeik megváltozása után ugyanezt kell megtenniük – csak immár fordított irányba, a szülőföld felé. Ehhez a szolgálathoz viszont területre, épületekre volt szükség, s ezt követően kezdődött a keresgélés olyan terület után, ahol intézményi elhelyezésre, építkezésre, táborozásra nyílik lehetőség. A Reménység Szigetének otthont adó jelenlegi terület négy hektáron fekszik, ahol betegellátást, konferenciákat, akár több hónapos képzéseket lehet tartani. – Mennyire erdélyi ma az Erdélyi Gyülekezet? – Nagyon. Az aktívak túlnyomó része erdélyi születésű vagy erdélyi gyökerekkel rendelkezik. Sőt, szervezetileg is erdélyi, mivel a Királyhágómelléki Református Egyházkerülethez tartozik. Ezt is Németh Géza kezdeményezte, abból a meggondolásból, hogy a gyülekezet tagjai is erdélyiek, és a túlnyomórészt kifele irányuló szolgálat is az erdélyieket célozza. A tárgyalásokat már én folytattam le, aminek következtében a Királyhágómellék 271. gyülekezete lettünk. – Az ön számára miért volt kihívás a gyülekezet lelkészévé válni? – Két alapvető pillér létezik az életemben: a református lelkészi mivoltom, illetve a külhoni magyarság iránti elkötelezettségem. A hetvenes években a magyar értelmiségnek volt egy rétege, amelynek életében meghatározó élmény volt az erdélyi magyarság iránti érdeklődés a nagy Erdély-járásokkal együtt – engem is akkoriban, tizenévesen kerített mindez a hatalmába. Miután 1985-ben hazatértem a genfi ösztöndíjamból, a Városligeti-fasori gyülekezetben lettem beosztott lelkész. Fél évvel később azzal hívatott Tóth Károly akkori budapesti püspök, hogy szervezzek meg egy „földalatti”, fél-legális segélyakciót Erdélybe, amelynek anyagi hátterét nyugati testvéregyházak biztosították. Ez volt a hátizsákos csempészet világa, egyetemisták, baráti körök, teológusok vitték a különböző szükséges dolgokat, leginkább gyógyszereket. Fokozatosan különböző állami szervek is bekapcsolódtak, az ipari minisztérium például kétmillió forint értékű gyógyszeradományt biztosított, ami óriási pénz volt közvetlenül a rendszerváltás előtt. – Ehhez azért sok hátizsák kellett... – Nagyon sok! Hatalmas történetek fűződnek ezekhez az időhöz. Ott volt például az NDK-s vonal. A hajdani Kelet-Németországban az egyház volt az ellenzéki tevékenységek ernyőszervezete, én pedig elég sok német kapcsolattal rendelkeztem, részben Balog Zoltán jelenlegi miniszter révén, akinek NDK-s volt az első felesége. Jöttek az Erdélybe tartó kelet-német csoportok, a pályaudvaron feladogattuk nekik a csomagokat, s aztán Kolozsváron, Brassóban leszedték arra beszervezett emberek. Talán furcsán hangzik, de nagy „áldás” volt, hogy Romániában a Szekuritaté, nem pedig a Stasi működött, gyakorlatilag mindig mindent meg lehetett oldani. A vámosok esetében pedig sokszor az ő igényeik is szerepeltek a listán, s ha megkapták, a többi mehetett. Az erdélyi magyarságnak akkor kimondottan jót tett az a levantei szellem, ami belengte az országot. – Az akció koordinálása volt a „belépő” az Erdélyi Gyülekezetbe? – Legfeljebb áttételesen. Miután ez a szerep túlnőtte az eredeti kereteket, egy idő után jeleztem a püspöknek, ehhez már státus is kellene, így lettem 1989-ben kizárólag kisebbségi ügyekkel foglalkozó zsinati referens. A rendszerváltás utáni első Miniszterelnöki Hivatal titkárságából jött létre a későbbi Határon Túli Magyarok Hivatala Entz Géza vezetésével, ennek lettem én az elnökhelyettese az 1994-es kormányváltásig. Azon az őszön kapott szívinfarktust Németh Géza, az Erdélyi Gyülekezet vezetője. – Honnan a kapcsolat a gyülekezet alapító lelkészével? – Régi családi barátságról van szó, édesapám és Németh Géza 1956 után együtt voltak internáló táborban. Géza bácsi roppant tehetséges, hihetetlen energiákkal megáldott lelkész volt, egyike annak a kilenc fiatalnak, akik már 1955-ben megfogalmazták az úgynevezett Hitvalló Nyilatkozatot, tiltakozva a kommunista államhatalmat kiszolgáló egyházi vezetés ellen. A forradalom utáni internáló tábor „abszolválását” követően Érdre került. A maga harmincezres lélekszámával Európa legnagyobb falvának számító település újabb református templom építését igényelte, amelyet a kezdeti elvi engedély ellenére leállítottak. Németh Géza azonban nem hagyta abba. Régi „szerelme” volt Martin Luther King, az általa képviselt erőszakmentes ellenállás elvét alkalmazta ő is, miszerint a kommunista országokban a keresztények is hasonló elnyomást szenvednek, mint Amerikában a feketék. Miután Martin Luther Kinget megölték, a gyülekezet örökbe fogadta az árváit, a konfirmandusok pedig testvéreikké – kissé teátrális, de hatalmas ötlet. Mint ahogy az is, hogy a térdmagasságig felhúzott állapotban lévő érdi templom az amerikai aktivista nevét viselje. És amikor a King-utód Ralph Abernathy Magyarországra látogatott, a csepeli munkásgyűlésen Németh Géza meghívta az amerikai lelkészt a másnapi érdi templomavatóra. Este aztán felment hozzá a szállodába, és elmondta, hogy behúzta a csőbe, és tájékoztatta a helyzetről. A politikai ellennyomás dacára Abernathy megjelent az avatón, de ez sem volt elég, a templom azóta sem épült fel, Németh Gézát pedig kirakták az egyházból. – Hogyan kerülhetett mégis a menekültmisszió élére? – Eltávolították a gyülekezetből, egy ideig képárusként kényszerült pénzt keresni, közben azonban országos misszió indult el. A megjelenő kihívásokról – menekültügy, kábítószer-fogyasztás – ugyanis a politikai kurzus kezdetben nem vett tudomást, majd úgy döntött, hogy valamilyen módon kezelni kell azokat az egyházon belül, nehogy Németh Géza „kisajátítsa”, mert akkor ellenőrizhetetlenné válik. A nyolcvanas években történt nem hivatalos, de a gyakorlatban érvényesülő részleges rehabilitálása után kapott a Moszkva tér mellett egy helyet a kábítószeres missziónak, de amikor 1987-ben elindult a menekültáradat, akkor Géza bácsi azt mondta: minden egyebet zárójelbe kell tenni, a prioritás a menekülteket segítő misszió. – Hogyan fogadta el a hivatalos kurzus a menekültkérdés létezését? Hiszen a nyolcvanas évek derekán még kőkemény kommunizmus volt Magyarországon is... – Valóban kényes volt a helyzet, hiszen testvéri szocialista országból érkezett emberekről beszéltünk, akik nem is lehettek menekültek, akik ugyanakkor ég és föld között élő emberek, mindenféle jogi státus, egészségbiztosítás, hivatalos munkavállalási lehetőség nélkül. Itt-ott húzták meg magukat, Németh Géza pedig igyekezett segíteni albérlet, feketemunka-lehetőség terén, érkeztek a nyugati segélyek, működött a misszió. Másrészt zajlott a hivatalosságok bombázása: tessék rendezni ezeknek az embereknek a helyzetét! Aztán egyszercsak a Magyar Közlönyben megjelent „a” módosítás. Korábban nem magyar állampolgár 30 napon át tartózkodhatott Magyarországon, ez a tartózkodási engedély pedig egy alkalommal volt meghosszabbítható. Az „egyszer” kifejezést törölték belőle, megszűnt az a jogi kényszer, ami korábban a visszatoloncolásokhoz vezetett, és ezzel egycsapásra hivatalosan is létezővé vált a menekültkérdés. E folyamat következtében megváltozott a probléma kezelésének politikai és jogi környezete, illetve fogadtatása, szétfeszítette a kommunista állam megszokott kereteit, s a keletnémet menekültek már e változás haszonélvezői voltak. Némi túlzással Németország egyesülésének egyik legfontosabb eredője Magyarország szétdarabolása volt, az abból fakadó menekültáradat, konkrétan azok az erőfeszítések, amelyeket az erdélyi menekültek fogadása és hivatalosítása érdekében fejtett ki a Németh Géza vezette misszió. – Hogyan zajlott a stafétaváltás az elődje és ön között? – Amikor Németh Géza ’94 őszén szívinfarktust kapott, én már nem voltam állami szolgálatban. Bizonyára érezte, hogy már nem lesz képes egyedül vinni az ügyeket, s hívott, csináljuk együtt. Elsőre nemet mondtam, ám miután fél év múlva a második infarktus végzett vele, a fia, Németh Zsolt is megkeresett. Akkor vállaltam átmeneti időre a szolgálatok végzését, zajlottak a tárgyalások is a gyülekezet csatlakozásáról a Királyhágómelléki Református Egyházkerülethez. Az átmeneti idő azóta is tart, 1995-től én vagyok a gyülekezet lelkésze. – Mit tart ma a gyülekezet legfontosabb feladatának? – Ami mindig minden gyülekezet feladata: a keresztyén hit megélését, hirdetését szóban és cselekedetben. A mi esetünkben ez sajátos „nemzeti küldetéssel” is jár. Ezen a téren különösen fontosnak tartom a magyar világ belső szerkezetének átgondolását. A gyakorlatilag Trianon óta létező alapképlet szerint van az anyaország és vannak a kisebbségi sorsban élő magyar közösségek, amelyeket az anyaország helyzettől és kormánytól függően hol kisebb, hol nagyobb mértékben segít. Márpedig ez a képlet nem felel meg a valóságnak, az értékarányoknak, hanem sokkal inkább az angolszász világfelfogás. Az ugyanis elképzelhetetlen például, hogy egy új-zélandi kevesebbnek érezze magát egy amerikainál, csak azért, mert egyik helyen hárommillióan, másik helyen pedig 300 millióan élnek. Abban a világban az értékek kiegészítik, gazdagítják egymást. A magyar kapcsolatrendszerben is valami hasonlónak kellene érvényesülnie abban az értelemben, hogy miközben erősíteni kell a Reménység Szigetének a külhoni magyarság helyzetét segítő szerepét, az ellenkező irány is legalább ennyire fontos: biztosítania kell a külhoni magyarság világának magyarországi megjelenítését. Számos programunk ezt szolgálja; például erdélyi panteonként is funkcionáló emlékkertünk vagy a ’89-es forradalom emlékének ápolása. Csinta Samu. Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2016. július 4.Ha a támogatók és a szervezők összefognak A X. Nagyiratosi Falunapok sikere Péntektől vasárnapig került megszervezésre a X. Nagyiratosi Falunap. A rendezvénysorozat pénteken 18.30 órától a helybeli kultúrotthonban, nyugdíjas-találkozóval indult, amelyen Papp Attila polgármester köszöntötte románul és magyarul a mintegy 180 nagyiratosi, nagy- és kisvarjasi, a volt kendergyár, illetve a pártfarm nyugdíjasait. Együtt elfogyasztották a háromfogásos vacsorát, közöttük tombolanyereményeket sorsoltak ki, majd Czank Miklós (Öcsi) és zenekara szórakoztatta őket 23 óráig. Köszönet a támogatóknak, útravaló Amint 17 órakor Juhász Rozália programvezető a szabadtéri színpadról a nagy számú közönségnek kifejtette, a porcelántányér és a kristálypohár elmArad, de az ínycsiklandó finomságok az idei falunapon sem hiányozhatnak. A falunapi menü a teljesség igénye nélkül, birka- és sertéspörkölt, túrós csusza, mititéj, halászlé, fánk és kürtőskalács, hogy a „folyékony kenyérről” szó se essék. A rendezvény támogatói Nagyiratos Község Polgármesteri Hivatala és Tanácsa, az Agrocaritas, Musca Călin, a nagyiratosi sertésfarm tulajdonosa, a kisvarjasi Varga Gábor Társulása, Benke Szabolcs, az Arad Megyei Kulturális Központ és természetesen a sok önzetlen segítő, akiknek támogatása nélkül nem jöhetett volna létre az idei rendezvénysorozat. Mindenképp köszönetet érdemel a Forray Népdalkörnek és háttércsapatának a munkája. Miután köszöntötte jelenlévőket, a közelmúltban újra-, vagy most megválasztott elöljáróknak szánta üzenetét: Martin Luther King mondta az 1960-as évek Amerikájában: „Van egy álmom” –, s bár a folytatás más, és nem vagyunk Amerikában, és én sem vagyok Martin Luther King, de fekete néger annál inkább: az én álmom az, hogy azok is büszkék legyenek rám, akiknek nem piros-fehér-zöld a színük. Ez nem elidegenedés, nem elhatárolódás, hanem a mi levegőnk, a lételemünk. A mi elöljáróink ebben a szellemben kell, hogy képviseljék a teljes közösségünket. Ez pedig csak több munka, néha több sikertelenség, de több kompromisszum is, ám ha jól csinálják, nagy elégtétel, büszkeség. Érték a többségi nemzetnek is, nem veszély. De érték kell, hogy legyen és nem sérelem és szégyen a magyarnak is! Vállalja és vallja meg magyarságát alázattal, nagysága tudatában, de határozottan egy maroknyi ember iránt érzett felelősségtudattal! Ehhez kívánok sok sikert minden jelenlévőnek – indította mélyenszántó gondolatokkal útjára a X. Nagyiratosi Falunapoknak a programját Juhász Rozália programvezető. Az üdvözleteket és a programot románul Kővári Mónika tolmácsolta. A programot egyik házigazdaként a nagyiratosi Garofiţa gyermek tánccsoport nyitotta meg alföldi román táncokkal. Utánuk az ugyancsak helybeli, Aranyeső magyar gyermekcsoport 8 párja magyar néptáncokat adott elő nagy sikerrel, majd a gyoroki Junii Podgoriei román néptánccsoport 8, illetve 9 párja mintegy félórás román néptánc-egyveleggel szórakoztatta közönséget. Köszöntők 18 óra tájban a műsorvezetők Papp Attila polgármestert kérték a színpadra, aki magyarul, illetve románul köszöntötte az egyre gyarapodó közönséget. Miután megköszönte az elmúlt választáson elnyert újabb bizalmat, a színpadra kérte Nagyiratos Község politikus barátait: Iustin Cionca megyei tanácselnököt; Traian Igaş szenátort; Ion Şcheau parlamenti képviselőt; Florin Baniciu alpolgármestert; Kelebia község képviselőjét, Varga Sándort, Kisiratos tanácsosát, Lőrincz Lajost, Dombegyház polgármesterét, dr. Varga Lajost, Faragó Péter RMDSZ megyei elnököt, megyei tanácsost és Kovács Imre nagyperegi polgármestert. A színpadra hívottak közül elsőnek Iustin Cionca frissen megválasztott megyei tanácselnök köszöntötte az egybegyűlteket. Bevallása szerint megválasztása óta első alkalommal vesz részt falunapon, ezért köszönetet mondott a bizalomért. Tekintve, hogy e bizalom jóvoltából a választók azt is eldöntötték, hogy nemcsak Aradot és a megyét, hanem Nagyiratost is a PNL és az RMDSZ szövetségével vezessék, maga mellé hívta Faragó Péter RMDSZ megyei elnököt, akivel együttműködve nemcsak a megye, hanem a község is ígéretes jövőnek néz elébe. Ehhez a parlamenti képviselők jóvoltából Bukarestből is megkapják a támogatást, de igen komoly projekteken is dolgoznak. Faragó Péter RMDSZ megyei elnök is a bizalom megköszönésével kezdte mondanivalóját, majd ígéretet tett: a következő években mindent megtesznek azért, hogy minden magyar a szülőföldjén találja meg a boldogulás lehetőségét. A jelenlegi és a holnapi programon is érezzék: jó itthon, Nagyiratoson is magyarnak lenni! Mindezért köszönet a szervezőknek. A továbbiakban Traian Igaş Nagyiratos igaz barátjaként beszélt a Nagyitratos–Dombegyház közötti határátkelő végleges megnyitásáért tett közös erőfeszítésekről – magyarul maga mellé híva dr. Varga Lajos dombegyházi polgármestert –, majd abban a reményében zárta, hogy a mostani választási ciklusban a községbeliek régi vágya beteljesül. Ehhez kívánt mindnyájuknak sok sikert. Jó magyar kiejtéssel köszöntötte a nézőket Ion Şcheau parlamenti képviselő is, aki ugyancsak támogatásáról biztosította a községet. A köszöntőket Papp Attila polgármester zárta, aki köszönetet mondott magas rangú vendégeinek a megtiszteltetésért, de megköszönte a fellépőknek, a nézőknek a jelenlétet, a segítőknek a közreműködést a háromnapos program megszervezésében. Színes program A köszöntők után mintegy 20 percig az Aradi Zumba moderntánccsoport 5 tagja mutatta meg, hogyan kell táncritmusban testmozgást végezni. Utánuk Engi Márta betanításával a pécskai Búzavirág Néptáncegyüttes Kisboglárka csoportjának 7 párja, majd a Búzavirág 4 párja adott számot magas színvonalú tánctudásáról. Utánuk a román sztárvendég, Gabi Bârsoan és négytagú zenekara tartott kiadós román népzenei koncertet, amit a színpadra hívott Papp Attila polgármester tiszteletére, az Az a szép, az a szép… kezdető magyar nótával zárt, vastaps közepette. A továbbiakban a nagyiratosi Rozmaring néptánccsoport fellépése emelte magasba a tetszésindexet, majd a mácsai Edera néptánccsoport mintegy 40 perces román néptáncbemutatójának tapsolt a közönség. Utánuk Amalia Georgeta énekelt román népdalokat, majd a kisiratosi Kisgyöngyvirág fellépése aratott nagy sikert. A nagyvarjasi Fresch Color moderntánc-csoport lendületes táncai, a kisperegi Napraforgó tetszetős magyartáncai következtek. Más stílust képviselt, de hasonló sikert aratott a nagyvarjasi és tornyai asszonykórus 10 tagjának Iacsity Florentina vezetésével bemutatott nótacsokra. Utánuk újra a pécskai Nagyboglárka szépen kidolgozott koreográfiára előadott magyartánca következett. A színes zenés programot a nagyiratosi X Time moderntánc csoport sikeres fellépése zárta. Szinte pontosan a meghirdetett időpontban, 21.30 órakor, Papp Attila polgármester, miután megköszönte a délutáni fellépőknek a színes programot, illetve megígérte, hogy a magyarországi sztárvendég után Baniciu Alexandru és népizenekara lép felé, a magyarországi sztárvendéget, Koós Jánost és kísérő billentyűsét, a vadászi születésű Kertész Istvánt kérte a színpadra. Koós János a nála szokásos, bohókás, tréfás viccekkel, történetekkel vezette fel koncertjét, majd a zsúfolásig megtelt udvar közönségének elénekelte majd összes slágerét, kedvenc énekeit, parázs hangulatot teremtve. Utána a jelzett román zenekar, majd a Partium együttes zenéjére szabadtéri bál következett éjjeli 2 óráig, amit csak a 23 órakor szervezett pazar tűzijáték szakított meg. A tegnapi program 10 órakor a templomokban ünnepi szentmisékkel indult, majd 14 órától a futballpályán szervezték meg a Nagyiratos–Dombegyház örökrangadót. 18 órától a szabadtéri színpadon zenélt a Partium, a Mikró öregfiúk csapata, illetve a kisperegi Roulette zenekar. Ugyancsak a szabadtéri színpadon 21 órától adott nagy sikerű élő koncertet a magyarországi Beatrice együttes. A nagy sikernek örvendett X. Nagyiratosi Falunapok vasárnapi programja egybeesett a II. Nagyiratosi Magyar Napok programjával, amit az Arad Megyei Kulturális Központ támogatott. A sikeres rendezvényért köszönet jár minden támogatónak és segítőnek, kiemelten a Forray Népdalkör tagjainak és háttércsapatának. Balta János Népújság (Marosvásárhely) 2016. augusztus 26.„A győzteseknek is fel kellene vállalniuk a háborús bűnöket”Amíg a vesztesek után a győztesek is nem vallják be a háborús bűneiket, amíg a román prefektusok nem koszorúznak az áldozatok emlékére tartott megemlékezéseken Nagyenyeden, Abrudbányán, Szárazajtán, Csíkszentdomokoson vagy éppen Etéden és Siklódon, amíg nem beszéljük ki a múltat, addig valós megbékélésről nem lehet beszélni – fejtette ki Sógor Csaba európai parlamenti képviselő, hozzátéve, hogy a múlt közös feldolgozásának igénye, most, a Román Királyság 1916. augusztus 27-i hadba lépésének és Magyarországra való betörésének centenáriumán különösen időszerű. A politikus elmondta, hogy üknagyapja, Hegyi Sándor egyike volt annak a 15 siklódi civilnek, akiket száz évvel ezelőtt, 1916 októberében román katonák lőttek agyon. A Hegyiek nyughelye Siklód határában az árnyas cserefák alatt, a Bakó-kertben lassan eggyé válik a természettel. Hegyi Sándor homokkő síremlékét a kommunista rendszerben valaki összevágta, így eredeti felirata –„Itt nyugszik Idős Hegyi Sándor, ki élt 82 évet, meghalt 1916. október 2-án a Román Hadjárat alatt ölés által. Béke poraira!” – megsemmisült, de a család új táblát helyezett el, a történet pedig, ha nagy kiesésekkel is, de nemzedékről nemzedékre száll. A Csíkszeredai Hegyi Géza, az egyik ükunoka úgy tudja, hogy amikor Siklódon a betörés elől el nem menekült idős embereket összeszedte a román katonaság, és Székelyudvarhely felé akarták meneteltetni, Hegyi Sándort, aki nem tudott menni, egy puskatussal megütötték, s így lemAradt. Amikor pedig a Mátyus-patakból inni akart, hogy magához térjen, s éppen neki volt térdelve a forrásnak, egy arra járó katona, aki meglátta, hogy mozog, lelőtte. Egy másik változat szerint az idős ember lábát csizmával együtt levágták, az öregember fájdalmában sírt, ordított, és ekkor egy tiszt lelőtte. Az írástudó fölműves halála Egyik unokája, az 1894-ben született Hegyi Géza az 1970-es években írott feljegyzéseiben örökítette meg a történteket. „Az én nagyapám, Hegyi Sándor született az 1833-dik évben, meghalt 1916-ban – írta Hegyi Géza. – Ismertem jól, neki sem volt gomb a ruházatján, kötővel kötötte meg az ing nyakát, bár később már lehetett volna, de nem kellett. Azt mondta, hogy neki jól van, ahogy eddig jó volt, pedig írástudó ember volt, szeretett olvasni. Még 80 éves korában is nagyon szeretett Petőfi költeményekből, újságokból és más régi könyvekből olvasni. 1914–15-ben sebesült szabadságon voltam haza a harctérről, s akkor vallotta Petőfivel, hogy „egy gondolat bánt engemet, ágyban, párnák közt halni meg…”, de bizony nem párnák közt halt meg szegény. 1916-ban a román hadüzenet után a román hadsereg egész Siklódig vonult előre, mikor még nem volt, aki fenntartóztassa őket. És amikor már visszakényszerült vonulni, az öregeket összeszedték, vagy 32-t (…). Egy részit, 5-6-ot a falu közt, másokat a falu szélén agyonlőttek és a legcsúnyább dolgokat csinálták velük. A többit hajtották át a havasokon Bakó felé, az én nagyapám is el volt indítva, de mikor a siklódi hegyet hagyták volna el, az egyik katona mondta, hogy eresszék vissza, mert nem tudott menni a többivel, a másik egy barázdán belökte és otthagyták. Mikor a többit átkísérték a hegyen, ő aztán megindult hazafele, át Küsmezőn, ki Cserefalán, míg beért a Küsmöd felé vezető útba, azon áthaladva a Margitvölgy alatti forráskútnál egy román lovasjárőr rálőtt vagy négyet, mert a ruháján és testén annyi lövés látszott. Így végződött 83 éves korban élete. (…) A többit hajtották tovább, ki az úton, ki ott helyben, Bakóban éhen, szomjan, tetvesen meghaltak. Nagyon kevesen jöttek haza, de itthon is rövid élet után meghaltak.” „Szigorúan meghagyom az utódoknak” Id. Hegyi Géza, aki már korábban felgyógyult sebesüléséből, ezekben a napokban, egészen 1917 áprilisáig a hegyekben, a román fronton harcolt. „1917 márciusában sokszor megpróbáltak támadni, de nem sikerült. Nagyon nagy veszteségeik voltak, egymáson feküdtek előttünk a halott román katonák, feketére feldagadt testtel, mivel mi jól felszerelt állásban voltunk. Látva a sikertelen, hiábavaló támadást, visszahúzódtak és védőállásba helyezkedtek el. Mi akkor kíváncsiságból a halottak közé előrementünk, melyek feldagadva egymáson feküdtek a vassisak alatt, és már oszlani kezdtek a testek. Én a holtak között járva, cigarettát cigarettáról gyújtva – mert már szag is nagy volt – nézelődtem közöttük. Egyszer egy köpennyel betakart katonát pillantottam meg, amelynek a sárga homloka kevéssé kilátszott, és mivel nem volt olyan fekete, mint a többi, odaléptem közel hozzá. Ahogy takarom ki az arcát, reám néz félve, bágyadt szemével. Én is sajnálattal néztem rá, s kissé megbátrodott, látva, hogy cigaretta van a számban, ő is a zsebéből kikotor egy cigarettavéget, s kéri, hogy adjak tüzet. Én arra elővettem egy egész cigarettát, odaadtam és meggyújtottam. Arra szegény még jobban megbátrodott, kérte, hogy adjak vizet, de előtte meg kellett győződjem, hogy hol van megsebesülve, mert aki haslövést kapott, annak nem szabad vizet adni. Megnézem, hát ágyékon van keresztüllőve gyalogsági golyóval, de már a nyüvek nyüzsögtek az élő ember sebében, és az ujjával a seb körül vakarta, biztos fájt és viszketett, de ennél többet nem tudott segíteni magán. Adtam neki vizet és azonnal az egészségügyiekkel előrehozattam, küldték az elsősegélyhelyre, ahonnan visszavitték a kórházba.” 1917 áprilisának végén a Kézdivásárhelyi kórházban találkozott ismét a magyar katona és a felgyógyult román hadifogoly, aki köszönte Hegyi Gézának, hogy megmentette az életét. „Én ezzel nem végeztem hazaárulást – folytatódik a visszaemlékezés –, mert embertársam életét mentettem meg, nem első és nem utolsó esetben csak a törvényt tartottam be. Szigorúan meghagyom az utódoknak és mindazoknak, akik ezt elolvassák, hogy minden ilyen alkalomkor így cselekedjenek, mert csak így érdemlik meg ők is Istennek gondviselő jóvoltát.” Az utódok – Hegyi Géza, a visszaemlékezés írója nagyapámnak, Hegyi Péternek volt testvére – mesélte Hegyi István nyugalmazott Csíkszeredai református lelkész. – Talpraesett, egyenes székely embernek ismertem, aki mindig fehér harisnyában járt, köténnyel védte a székely ruháját: egy köténnyel a méhek között, egy másik köténnyel az asztalosműhelyben. Mindig példaképemnek tartottam. De a családban a régi dolgokról, az üknagyapámmal történtekről hallgattak. Már rég pap voltam, amikor édesapám, aki szintén református lelkész volt, beavatott azzal, hogy a sírfeliratot leírta és ideadta. Én aztán az 1990-es évek közepe táján elvittem a családomat is Siklódra, megmutattam a sírt, elmondtam, amit tudok. – Bennem harag, bosszúvágy nincsen, de egy nagy-nagy fenntartás, távolságtartás van. Sajnálom, hogy későre tudtam meg, és csak lassan bontakozik ki mindez, mert ha korábban megtudom, többet tehettem volna, hogy az emléke jobban megmAradjon. Egyébként azt vallom, amit Martin Luther King is, aki azt mondta, hogy „A fehér embernek testvére akarok lenni, nem a sógora.” Szóval, úgy gondolom, nem kell összekeveredni. Pedig mostanában könnyen vegyülünk… – válaszol azon kérdésre, hogy miként tudta feldolgozni a történetet. – Az embernek nem esik jól, hogy így végezték – vélekedett ifj. Hegyi Géza, aki méhészként nagyapja nyomdokaiban jár. – Ebből is láthatjuk, hogy visszamenőleg még rosszabb idők voltak, mint amilyen időt most élünk. Rosszul esik, de rajtunk kívül kinek fáj? Sógor Csaba európai parlamenti képviselő édesanyja révén szintén Hegyi-leszármazott, de üknagyapjának történetét nagyon hosszú ideig nem ismerte. – Nem mondták el nekünk, gondolom azért is, hogy ne érintsen bennünket érzelmileg. Így is kaptunk elég pofont, hiszen a gyerekkoromat szórványban töltöttem. Olyan 25 éves lehettem, amikor megtudtam, és néha elgondoltam, hogy megtörténhet, hogy annak a katonának is a dédunokája ott ül a román parlamentben, aki fejszével szó szerint feldarabolta nagyapámat…. Nagyon nehéz dolog lezárni ezeket a történeteket, amíg nincsenek feldolgozva, amíg a vesztesek után a győztesek is nem vallják be a háborús bűnöket, amíg nincsen közös feldolgozása a múltnak. Nem véletlenül találták ki például a magyar–szerb, vagy a magyar–román vegyes bizottságokat, mert amíg nincsenek közös megemlékezések és közös főhajtások, addig még sok türelemre és főhajtásra van szükség. Sógor Csaba egy franciaországi mártírtelepülés, Oradour-sur-Glane példáját hozta fel, amelynek lakosságát 1944. június 10-én kegyetlenül meggyilkolták a németek, és csaknem hetven évnek kellett eltelnie, amíg 2013. szeptember elején Joachim Gauck német államfő és François Hollande francia elnök együttesen az egykori mészárlás helyszínére látogatott és a templom romjainál megemlékezett az áldozatokról. Gauck ekkor „minden német nevében” köszönetet mondott a franciáknak, akik a második világháború szörnyűségei ellenére „a megbékélés szellemében” fordultak Németország felé. – A románok mindig felróják nekünk Ipp és Ördögkút tragikus eseményeit, de hallani sem akarnak az 1848–49-es vérengzések helyszíneiről, Sárdról, Nagyenyedről, Abrudbányáról, de mondhatnám a Maniu-gárdisták által elkövetett atrocitásokat Szárazajtán és Csíkszentdomokoson, vagy említhetem Köröstárkányt is, Etédet vagy Siklódot is, ha már az első világháborúnál tartunk. Akkor kezdődik el a múlt lezárása, ha a román prefektus is eljön Csíkszentdomokosra vagy Szárazajtára koszorúzni. De addig nagyon sok türelemre, kitartásra és közös munkára van szükség a megbékélés útján. Nemcsak a sebek feltépése miatt van szükség a megemlékezésekre, hanem azért is, hogy kezdődjön el a szembenézés, és egy valós megbékélés. A képviselő szerint, amíg a románok nem is tudnak arról, hogy mi történt ebben az országban, addig hiába várjuk, hogy szembenézzenek. Nem tudnak ezekről az esetekről, nem értik mi a magyar közösség problémája. – Az októberre tervezett etédi megemlékezés is része lehet ennek a folyamatnak – tette hozzá Sógor Csaba. – A síremlékek, a koszorúzások, a közös történelmi megbeszélések és kibeszélések után még sok munka vár ránk – lásd például a közös német–francia tévéadót –, mert a valódi multikulturalitás azt jelenti, hogy a kultúrák találkoznak. Az igazi megbékélés ott kezdődik, ahol nemcsak a győztesek írják a történelmet. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy ezek a háborús borzalmak kell hogy figyelmeztessenek, bennünket, hogy lehet szidni az EU-t, de az, hogy ma béke van, az éppen a háborúknak és a civil áldozatoknak köszönhetően történhet meg, mert belátták a győztesek is, hogy nem lehet másképp egy békés Európát felépíteni. Daczó Katalin Hargita Népe (Csíkszereda) 2017. január 9.Izsák Balázs: Az erőszakmentes székely ellenállásra emlékezzünk a madéfalvi vérengzés évfordulójánIzsák Balázs szerint a madéfalvi vérengzés évfordulója arra teremt lehetőséget, hogy a Habsburg Birodalommal szembeni erőszakmentes székely ellenállásra emlékezzünk. A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke az SZNT és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT)marosvásárhelyi kultúrpalotában szervezett megemlékezésén mondott beszédet szombaton este, a madéfalvi vérengzés 253. évfordulóján. Beszédében visszásnak tartotta, hogy az 1762-'63-as székely szabadságharcból csupán az ezt lezáró 1764-es madéfalvi vérengzésről szokás megemlékezni. Szerinte ez olyan, mintha az 1848-'49-es forradalmat és szabadságharcot a világosi fegyverletétel évfordulóján idéznénk. Izsák Balázs úgy vélte: a madéfalvi vérengzést megelőző székely ellenállás azért merült méltatlanul feledésbe, mert fegyvertelen volt. Mária Terézia rendelkezései ugyanis - amelyekkel szemben a jogaikat védő székely férfiak tiltakoztak - éppen a székelyek hadra fogására vonatkoztak. Az SZNT elnöke szerint az erőszakmentes ellenállás az indiai Mahatma Gandhi, majd az amerikai Martin Luther King révén csak a 20. században szerzett létjogosultságot. "Mi, a ma élő utódok elmulasztottuk elmesélni a világnak, hogy másfél évszázaddal Gandhi előtt, két évszázaddal Martin Luther King előtt a székelyek már tömegesen éltek az erőszakmentes ellenállás eszközével" - jelentette ki Izsák Balázs. Az SZNT elnöke a rendezvényen adta át az SZNT által odaítélt Gábor Áron-díjat a szentegyházi gyermekfilharmóniának, és vezetőjének, Haáz Sándor karnagynak, akik - mint fogalmazott - "a székelység jó hírét viszik szerte a nagyvilágban". A rendezvény a gyermekfilharmónia koncertjével zárult. A császári csapatok 1764. január 7-én hajnalban a megrohamozták Madéfalvát, és több száz ember lemészárolásával megtörték a székelyek Mária Terézia rendelkezéseivel szembeni ellenállását. A császárnő 1760-ban elrendelte a székely határőrség újbóli felállítását. Az új szabályok előírták, hogy a székelyeknek idegenben is kell szolgálniuk német nyelvű vezénylet alatt, és azt is, hogy nem illetik meg őket azok a szabadságjogok, amelyeket korábban a katonai szolgálat fejében élveztek. Madéfalván mintegy 2500-an gyűltek össze, és tiltakozó petíciót fogalmaztak Mária Teréziának, amikor az ellenállást megtörő váratlan támadás történt. MTI Szabadság (Kolozsvár) 2017. július 3.György-Mózes Árpád: Igenis lesz székely önrendelkezésAz Alfahír portál munkatársa György-Mózes Árpáddal, a Székelyföldért Társaság elnökével arról beszélgetett, miért van szükség székely önrendelkezésre, miért nem sikerült még kiharcolni, és miért fog mégis sikerülni. Kezdjük az alapokkal: miért van szüksége a Székelyföldnek autonómiára, hiszen a román álláspont szerint a „kisebbségi kérdést példásan megoldották. Ceaușescu a kisebbségi kérdést úgy próbálta megoldani, hogy igyekezett tőlük megszabadulni. Székelyföld elrománosításának legitimizálására ott volt az „elmagyarosodott románok” elmélet, a szászokat, zsidókat eladta, a falurombolással meg akár befejezettnek is tekinthette volna a művét, ha a nagyhatalmi konstelláció nem alakul úgy, hogy ő és társai szükségtelenné váltak. A Ceaușescu korszakbeli fizikai falurombolást Székelyföldön követte a gazdasági-társadalmi „falurombolás”, aminek a célja szintén az, hogy a Románia területén élő magyarságot számszerűen minimalizálják. Ez a politika ’90 után a demokrácia leple alatt is folytatódott. Hatalmas állami támogatásokat adtak és adnak az erdélyi ortodox templomok, kolostorok építésére, állítólag a mai napig veszélyességi pótlékot kapnak a Székelyföldön szolgáló román rendőrök. A régió infrastruktúráját évtizedek óta tudatosan elhanyagolják, így az ipar nem szívesen települ ide, munkahelyek alig születnek, itt a legalacsonyabbak a fizetések. Mindezek ellenére mégis képes lenne a régió arra, hogy eltartsa magát, ez kiderül azokból a statisztikákból, amit a román állam ad ki, miszerint a székelyföldi megyék többet adnak a központi költségvetésbe még a románok szerint is, mint amennyit visszakapnak. A hatalom arra számít, hogy a székelyek egyszer majd csak belefáradnak a szegénységbe, a létbizonytalanságba, és egyszerűen elköltöznek innen. Az elvándorlás sajnos már ma is aggasztó méreteket ölt. Amit annak idején diktatórikus, erőszakos módszerekkel elkezdtek az ma finomabb, demokratikusnak álcázott módokon folytatódik, miközben a román lobbi nyugaton a példaértékű kisebbségi jogokkal dicsekszik. – Erre mondhatják azt Bukarestben, hogy ezek csak gazdasági kérdések, politikai nyomásgyakorlás nincs. – De sajnos az is van. A közigazgatási reform ártatlannak tűnő álarca mögött is felfedezhető a nyilvánvaló magyarellenes szándék. A román kormány elképzelései szerint a Székelyföldet három újonnan létrehozott régió között darabolnák fel, méghozzá úgy, hogy a magyarság aránya egyikben sem haladná meg a 30%-ot. Ez a terv lassan másfél évtizede ott van a román politika asztalán, és még mindig nem mondtak le a megvalósításáról. 2003 őszén ezt a veszélyt is érzékelve alakultak meg a települési székely tanácsok, majd ezekből a Székely Nemzeti Tanács. – Ennek már lassan 14 éve. Székely autonómia azonban a mai napig nincs. – Ennek a fő oka, hogy az európai székely lobbihálózat nem tudott igazán kiépülni, így mostanáig csak részsikereket tudtunk elérni. A mindenkori román hatalommal csak nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem tudunk tárgyalni, ezért most az a fő cél, hogy az európai nyilvánosság és az uniós döntéshozók figyelmét ráirányítsuk a kérdésre. Ehhez azonban az autonómiamozgalomnak állandó képviselettel jelen kellene lennie legalább Strasbourgban és Brüsszelben. Jelen kellene lenni már a minket érintő döntések előkészítési szakaszában is. És, ami legalább ennyire fontos: ellensúlyozni kellene a rendkívül hatékony román lobbit. Ehhez azonban mindenekelőtt pénzre van szükség – és sajnos ebből van a legkevesebb. Éppen ezért hozta létre az Erdélyt Járók Közhasznú Egyesülete és a Székelyföldért Társaság 2015-ben a Székelyföldi Autonómia Alapot, amelynek az a célja, hogy civil összefogással minél szélesebb anyagi alapot tudjunk teremteni az önrendelkezésért folytatott küzdelemnek. Heti 5-6 napon 8-10 órát dolgozó emberek szabadidejükben nem tudják kellő hatékonysággal felvállalni ezt a küldetést, főállású munkatársakra, szakértők hadára volna szükség ehhez a harchoz. Jelenleg a forráshiány az autonómiaküzdelem legfontosabb kerékkötője. Itt is érvényesül Puskás Öcsi igazsága: „kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci”. – Román részről sokszor hangsúlyozzák, de Magyarországon is gyakran elhangzik: az RMDSZ az elmúlt 27 évben többször volt kormányon, és ellenzékből is számos kormányzattal ápolt jó viszonyt. Ha a magyarok érdekvédelmi szervezete ilyen jól fekszik Bukarestben, akkor miért panaszkodnak az erdélyi magyarok? – Nemrégiben elkészítettem a Székely Nemzeti Tanács 10 éves kronológiáját felhasználva többek között a korabeli sajtóanyagokat. Döbbenettel láttam, hogy 2003 októberében, az SZNT megalakulásakor minden román pártot megelőzve az RMDSZ ítélte el először a szervezetet. Ugyanakkor kénytelenek voltak az autonómiát legalább a kampányjelszavak szintjén a zászlójukra tűzni. Tulajdonképpen ez is az autonómiamozgalom sikere, hiszen sikerült tematizálni az erdélyi magyar közéletet, sikerült elérni, hogy a választók nyomást gyakoroljanak a hegemón magyar pártra, így arra kényszerítve őket, hogy legalább szavakban az önrendelkezés mellé álljanak. – Aztán a választások után Bukarestben is képviselik az ügyet? – Az előbb említett kényszerhelyzet indíthatta az RMDSZ-t arra, hogy megalkossa a saját autonómia koncepcióját. Még véletlenül sem akartak egy platformra kerülni az SZNT-vel, nehogy el kelljen ismerni a szervezet létjogosultságát, így nem vették át az ő alaposan kidolgozott statútumukat – inkább szinte szó szerint lefordították a dél-tiroli önrendelkezést megalapozó jogszabályt. Ami persze jól működő európai példa, de valóban életképes autonómiát csak a helyi sajátosságok figyelembe vételével lehet kialakítani. – 2009-ben Tusnádfürdőn Băsescu a ledöbbent hallgatóság szemébe mondta: márpedig székely autonómia soha nem lesz! Sokan az erdélyi magyarság és a magyar önrendelkezés támogatói közül is úgy vélik: reménytelen küzdelem ez. Lesz valaha autonóm Székelyföld? – A politikában gyakran mondják, hogy „soha” – pedig valójában éppen a politika az a terület, hol nem létezik az, hogy „soha”. Martin Luther King 1963-ban azt mondta: „van egy álmom”, egy olyan Amerika, ahol nincs faji megkülönböztetés. Akkor nagyon sokan fantasztának tartották, azt pedig álmában nem gondolta volna senki, hogy fél évszázaddal később fekete elnöke lesz az Egyesült Államoknak. Lehet, hogy hat hónapba, lehet, hogy hatvan évben kerül, de igenis lesz székely önrendelkezés. alfahir.hu; itthon.ma/szerintunk lapozás: 1-8
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
